Szekeres-Horváth, Aid Watch

Afganisztán nem foglalkoztat különösebben, mint más fejlődő ország, de azért van itt néhány hír a Szekeres és Horváth látogatással kapcsolatban, ami felkeltette az érdeklődésem. A Hírszerző 28.-án azt ezt írta:

„Szekeres Imre puli-humri látogatásán találkozott a tartományi oktatási, vízügyi és kulturális miniszterrel, valamint magyar segélyszervezetek képviselőivel is tárgyalt. A tárgyalás után a miniszter elmondta: növelni kell a magyar civilek jelenlétét Afganisztánban. Meg fogjuk vizsgálni, helyes-e, hogy a katonák ilyen sokat vállalnak. Egyértelműen nagyobb civil szerepvállalásra van szükség - hangsúlyozta. A miniszter hozzátette: azt is át kell tekinteni, hogy érdeklődik-e a magyar gazdaság Afganisztán iránt. A tárgyaláson a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet és a Baptista Szeretetszolgálat vett részt.”

Az még persze nem világos, hogy a miniszter mit értett a „nagyobb civil szerepvállaláson”, civil szervezetek munkáját, vagy a civil szervezetek munkáját ÉS a nem HM miniszteri szerepvállalást. Mindenesetre, az, hogy sikerült beszélnie a két kint dolgozó segélyszervezettel bizakodásra adhat alapot. Ugyanakkor komolyan végig kell ezt majd otthon gondolni, hiszen Afganisztán nagyon nehéz terep, és gyanítom, hogy nem sok magyar NGO képes ott dolgozni, vállalni a nehéz és veszélyes terepet, a projektek során felmerülhető kisebb, nagyobb bukásokat és az ezzel járó kiigazításokat. Nem tudom hány magyar szervezet felel meg az afgán jogszabályokban lefektetetett működési feltételeknek, melyik szervezet hajlandó ezeknek alávetnie magát. És persze kérdéses, hogy melyik magyar NGO hajlandó Afganisztánban dolgozni, ott dolgoztatni a munkatársait. Én persze elviekben azt szeretném látni, ha minél többen, de nem Afganisztán miatt, hanem mert ez azt jelentené, hogy van elég kapacitásaiban erős magyar civil szervezet. Ugyanis csak kapacitásaiban erős NGO lesz képes például a 10. EDF-be való befizetésünk után Afrikára pályázni a EuropeAidnél, és nyerni, és ott dolgozni.

Ezért is csodálkoztam el a Népszabadság tegnapi számában megjelent mondaton:

„A fejlesztési projektekhez EU-s és más pénzeket segítünk megpályáztatni, ha kell, részben a kötelező önrészt is biztosítjuk az afgánoknak.”

Szerintem ezt a gavallér ígéretet a magyar NGO-k felé is meg kellene tenni, hiszen sokuknak épp az az egyik fő problémája, hogy nem tudja az önrészt felmutatni.

Még egy megjegyzés a cikkhez: a baglani kormányzót Füzes Oszkár (vagy a szerkesztők) Izaquzei-nek írta, és már kicsit zavart a sokféle leírás, úgyhogy egy arabbal böngésztünk kicsit a neten, és kiderült, hogy a nevét magyarosan így kellene átírni: Iszhaqzai (arab betűkkel: I-sz-h-a-q-z-i, a z és az i között van egy rövid a, amit nem jelölnek).

A Magyar Nemzetben pedig arról számolnak be, hogy „a „magyar egészségügyi miniszter szerint az afgán egészségügyi rendszer fejlesztésében a legfontosabb az anyák és az újszülöttek ellátása, a védőoltások elterjesztése.” Vajon arról miért nem írtak, vagy Horváth Ágnes miért nem mondta, hogy van egy magyar szervezet, a Baptista Szeretetszolgálat, amelynek programja pontosan erről szól. Az a rossz érzésem van, hogy erről a miniszter nem is tudott, így nem is tudott dicsekedni vele afgán kollégájának. Különben bele került volna a cikkbe…

És egy régebbi történet: néhány internetes sajtóportál is beszámolt az Aid Watch szemináriumról, amelyet a HAND Szövetség tartott. Ilyen például a Hírszerző és a Gondola.

Egy megjegyzés érkezett a Civil? Nem-civil? című írásomra.
Köszönöm a helyreigazítást, valóban Ökumenikus, mea culpa.
Azt a megjegyzést, hogy a "a civilek mellett egy szó sem esett a céges neféről" nem értem. Céges NEFÉ-ről én sem írtam, hanem arról, hogy valaki szóba hozta a magán védelmi cégek alkalmazását Afganisztánban.

Az, hogy a MÖS és a BSz egyházi szervezet-e, hosszú vitákat eredményezhet. Szerintem azok, függetlenül attól, hogy milyen formában vannak bejegyezve. Mindkettőt egyház/egyházak alapították, nevük is egyházi (és azt hiszem a névválasztás fontosságát nem kell megkérdőjelezni), és mindkét szervezet élén lelkész áll.

Várkonyi László szakállamtitkár tájékoztatója az Országgyűlés Külügyi és Határon Túli Magyarok Bizottságának

Október 16.-án Várkonyi László tájékoztatta az Országgyűlés Külügyi és Határon Túli Magyarok Bizottságát a magyar NEFE politikáról. A hír a Külügy honlapján jelent meg.

Várkonyi hangsúlyozta, hogy "kiemelkedik az afganisztáni Baghlan tartományban a Magyar Tartományi Újjáépítési Csoport (PRT) keretében kifejtett, egyre komolyabb volumenű fejlesztési tevékenység". Ezek szerint számíthatunk arra, hogy egyre több pénzt áldozunk majd Afganisztánra, pontosabban Baghlan tartományra. Néhány napja beszélgettem egy angol származású szakemberrel, aki dolgozott Afganisztánban. Ő arról panaszkodott, hogy sokak szerint az utóbbi években egyre inkább "irakizálódok" az ország, és sok, a helyszínen dolgozó segélyügynökség szerint lassan kettészakad az ország. Fejlesztési szepmontból is, hiszen délen alig van valaki, ha mégis, akkor nagyon nehezen tudnak dolgozni. Állítólag sokszor előfordul, hogy az elkészült program eredményeit nem tudják az afgánok használni, mert a tálib erők egyszerűen megfenyegetik őket. Így aztán az új iskola, minierőmű, stb. az enyészeté lesz. Reméljük, hogy ez északon, Baghlanban nem fordulhat elő.

Nem értem, hogy meddig fogjuk azt a kifejezést használni, hogy a "Tartományi Újjáépítési Csoport (PRT) keretében". Lehet, hogy a PRT elindításának az apropójából folynak fejlesztések, de az biztos, hogy nem annak a keretében. Ha valaminek a keretében dolgozom, akkor annak az előírásai, szabályai, célkitűzései, filozófiája szerint cselekszem. Csodálkoznék, ha a MÖS és a BSZ programjaik végrehajtása során a PRT bármelyik említett fogalmát figyelembe venné... Lassan érdemes lenne erről egy vitasorozatot indítani a HM, a KüM és a civilek bevonásával, mert képzavart okoz, és hasznosabb, ha mindenki világosan lát.

Az államtitkári tájékoztatóban visszaköszönni látom a civilek, pont a A magyar nemzetközi fejlesztéspolitika a számok tükrében című tanulmányban megfogalmazott két kívánságát is: a partnerországok számának csökkentését, és Afrika hangsúlyosabbá tételét. Meglátjuk mikor, és mi lesz belőle.

Vajon a "komparatív előnyeinket biztosító ágazatok" közül direkt maradt ki az egészségügy? Megengedek magamnak egy cinikus megjegyzést: elnézve a magyarországi helyzetet, nem tudom meddig áltathatjuk magunkat az oktatás, jó kormányzás, mezőgazdaság, stb. területén lévő komparatív előnyeinkkel? Lehet, hogy komparatív előnyünk van a célországainkban uralkodó helyzettel szemben, de úgy tűnik, hogy egy ideje megakadtunk, és végtelenségig nem tudunk "rendszerváltó tapasztalatokat" átadni, mert egyre távolabb kerülünk tőle.

"A Külügyminisztérium továbbra is igyekszik hozzájárulni a magyar társadalom ez irányú tudatosságának növeléséhez..."
Ez lenne az egyik legfontosabb feladat, és remélem, hogy az államtitkár ebbe bele érti a NEFE oktatást is, a Development Educationt. Nemcsak a támogatottság, hanem a jövő szakértőinek megtalálása miatt is. Még mindig kevesen értenek hozzá eléggé, és még mindig keven tudják, hogy mit is jelent a NEFE-ben dolgozni. Nem értem például, hogy miért nem dolgoznak ki a fiatalok számára terepmunka lehetőséget. Most már folyik egy-két országban projekt, oda viszonylag kevés pénzből ki lehetne vinni olyanokat, akik ezzel foglalkoznának. Bele lehetne építeni a civilek pályázataiba, hogy X%-ot arra kell költeniük, hogy a program során 2-3 hónapra kivigyenek fiatalokat.

Nagyszerű lenne, ha végre törvény szabályozná a NEFE tevékenységet, annak pénzügyi (elszámolhatóság, adóztatás, stb.) vonzataival együtt.

Margóra írt jegyzetek a „A magyar nemzetközi fejlesztéspolitika a számok tükrében” c. dolgozathoz

Holnap a HAND Szövetség szervezésében bemutatják Dr. Kiss Judit, A magyar nemzetközi fejlesztéspolitika a számok tükrében című hiánypótló tanulmányát, amelyet a Szövetség felkérésére készített el. Annak ellenére, hogy elvileg független szerzőről van szó, tagadhatatlanul érződik benne a civil szervezetek szemléletmódja, és a CONCORD európai civil szervezetek szövetségének tanulmánya, a „Hold the Applause” című tanulmányban megfogalmazott gondolatok. A holnapi program egyébként itt megtalálható.

A Tanulmány összefogott, kidolgozott, górcső alá veszi a magyar NEFE tevékenységet, és nem csak kritizál, hanem az egyes fejezetek végén javaslatokat is tesz. Remélem hamarosan felkerül valamelyik honlapra (időközben felkerült okt. 18), és akkor mindenki által elérhető lesz. Addig is itt van, hogy milyen fejezetekből áll:

1. Mennyi támogatást nyújtunk?
2. Kiket támogatunk?
2.1. A bi- és multilaterális segélyezés viszonya
2.2. Az ODA és az OA viszonya
2.3. Kik a legfőbb partnerek?
3. Hogyan támogatunk?
3.1. Projektfinanszírozás
3.2. Technikai együttműködés
3.3. Kötött segélyhitel
3.4. Adósságelengedés
3.5. Menekültek támogatása
4. A segélyhatékonyság
4.1. A donorok tevékenységének koordinációja
4.2. A nemzeti szakpolitikák koherenciája
4.3. Hosszú távú tervezés/tervezhetőség
4.4. A recipiens országok igényeinek való megfelelés
4.5. A segélyek kötöttségének feloldása
4.6. Számonkérhetôség – elszámoltathatóság
4.7. Projektmonitoring
4.8. Segélyhatékonyság – kinek a szempontjából?
5. Összefoglalás helyett: az Aid Watch munkacsoport 12 pontja

A tanulmány célját a megrendelők és a szerző a következőképp fogalmazták meg:

„A Hand Nemzetközi Humanitárius és Fejlesztési Civil Szövetség felkérésére készített alábbi tanulmány legfőbb célja, hogy:
• bemutassa és kritikailag elemezze, monitorozza a magyar fejlesztéspolitikát a nemzetközi aid watch tevékenység kritériumainak megfelelően,
• javaslatokat és ajánlásokat dolgozzon ki a magyar nemzetközi fejlesztési együttműködés (továbbiakban,
NEFE) átalakítására és továbbfejlesztésére a fenti kritériumrendszernek való megfelelés érdekében, és
• tovább tudatosítsa a társadalomban a segélytevékenység, a „tényleges, jó segély” (genuine aid) nyújtása fokozásának szükségességét.”,

továbbá, hogy „értékelje az ENSZ Millenniumi Fejlesztési Céljaira irányuló magyar teljesítményt a nemzetközi aid watch tevékenység kritériumainak megfelelően”. Sajnos az nem derül ki a dolgozatból, hogy mik az aid watch tevékenység kritériumai.

2.2. Az ODA és az OA viszonya

Az, hogy az OA a rendszerváltó országok felé irányul, kissé leegyszerűsített kijelentés. Itt nem rendszerváltó, hanem tranzíciós országokról van szó. Nem beszélhetünk rendszerváltásról Líbiában vagy Kuvaitban, pedig 2003-ban mindketten az OA listán szerepeltek. Bosznia, Szerbia-Montenegró, Horvátország és Ukrajna pedig sosem szerepeltek a 2003-as OA listán, mindig is ODA jogosultak voltak, az ún. Lower Middle Income Countries csoportjába tartoztak és tartoznak ma is (az ODA listát 3 évenként újítják).

2.3. Kik a legfőbb partnerek?

A tanulmány partnerországként említi Pakisztánt, Kenyát és Indonéziát, holott ezek az országok sosem tartoztak a magyar segélyezés repiciensei közé. Valóban kusza egy kicsit a Külügyminisztérium projekt odaítélési gyakorlata, ám Pakisztán vélhetőleg a földrengés, míg Indonézia a Tsunami után nyújtott támogatás miatt került fel a listára.

Bulgária és Románia esetében pedig azt tudom elképzelni, hogy EU csatlakozásuk elősegítéseként Magyarország valamilyen twinning projektet támogathatott, valószínűleg pont a nemzetközi fejlesztés területén. Jó lett volna ezeket a pontokat kicsit kibontani.

Egyébként a tanulmány később fel is sorolja a hivatalos listát:

Stratégiai partnerek: Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Montenegró, Vietnam.
Partnerek: Etiópia, Jemen, Kambodzsa, Kirgizisztán, Laosz, Macedónia, Moldova, Mongólia, Palesztin Hatóság, Ukrajna.
Nemzetközi kötelezettség alapján: Afganisztán és Irak

3.2. Technikai együttműködés

A dolgozatban a következő szerepel: „Igen sokszor panaszkodnak a recipiensek arról, hogy a szakértők küldése meglehetősen költséges s legtöbbször a donor ország konzultáns cégei profitálnak belőle.”
Nem nagyon értem ezt a mondatot, ugyanis, miért magas a recipiens országok számára a szakértőjük küldése, ha ezt a magyar állam fizeti?

4.1. A donorok tevékenységének koordinációja

„Amennyiben a rendelkezésre álló források szűkösek, akkor a felesleges duplicitások elkerülése érdekében szükségszerű a donorok tevékenységének koordinálása, harmonizálása, az erőforrások koncentrálása.”

„Az EU azt javasolta, hogy alakítsanak ki munkamegosztást és komplementaritást a recipiens országon belül (in-country and cross-sector complementarity), illetve a recipiens országok között (cross-country complementarity), valamint a donorok között. Vagyis egy-egy donor egy vagy néhány területre, szektorra, illetve relációra koncentráljon, de ugyanakkor ne legyenek a segélyből kimaradó relációk (aid orphans) vagy szektorok.”
Egyetértek ezzel a kívánsággal, de gyanítom, hogy ameddig a „donor competition” nem szűnik meg, addig (emiatt is) számolnunk kell a segélyek hatékonyatlanságával.

„A segélyhatékonyság harmadik aspektusa pedig az egyes projektekre vonatkozik, vagyis arra, hogy a tervezett és megvalósított projektek mennyiben segítették elő a recipiens gazdasági és társadalmi fejlődését, a Millenniumi Fejlesztési Célok, valamint a donorok elvárásainak megvalósulását.”
Valóban hatékony projekteket kell végrehajtani, és a célországok stratégiájához illeszkedve. Nekem inkább az a kérdésem, hogy hány magyar civil szervezet lesz képest ennek az igénynek tényleg megfelelni? Mennyi tapasztalatuk van a teljes projektciklus kivitelezésére, és az ilyen komplex feladatok, mint előtanulmányok készítése, Projekt Ciklus Menedzsment kezelése? Van-e rá forrásuk?

4.4. A recipiens országok igényeinek való megfelelés

„A recipiens igényeinek való megfelelés egyik kiemelt területe a szegénység csökkentése, vagyis olyansegélyek nyújtása, amelyek
• a leginkább rászorulókat, a legszegényebbeket segítik, és
• az ún. Basic Social Services (alapellátás: alapfokú oktatás, egészségügyi alapellátás, népesedési programok, élelmezés és egészséges ivóvízzel valóellátás) fejlesztését segítik elő.”

„Magyarország esetében nem állnak rendelkezésünkre adatok az alapellátás részarányáról.”
Pedig a 10.-es táblázatból nagyjából ki lehet következtetni, legalábbis, hogy az összes 301 projekt közül hány darab szólt/szól az alapellátás javításáról, milyen összértékkel. Míg összesen 65 darab ilyen projekt számolható össze, addig összköltségük 909 140 595 a teljes 3 283 624 193 Ft-al szemben állítva.

4.6. Számonkérhetôség – elszámoltathatóság

Sajnos ez a dolgozat leggyengébb pontja, legalábbis morális szempontból. Ugyanis míg teljesen jogosan és pártatlanul azt írja „… a költséghatékonyságot nagyban emelné, ha a segélypénzeket kezelő és felhasználó szervezetek, intézmények transzparens, közérthető, mérhető és összehasonlítható módon rendszeresen beszámolnának egyrészt a költségvetésüket jóváhagyó parlamentnek, a civil szervezeteknek, a közvéleménynek, a „társadalom”-nak, másrészt a nemzetközi donor- és recipiensközösségnek.” , hirtelen előveszi a HUN-IDA Kht.-t. A tanulmány felhasznált irodalma között találtam Miklósi Gábor Segélybusiness című Narancsos cikkét is, amit itt a blogon korábban már elmarasztaltam .

Majd a cikk így folytatja:

„Tudjuk, hogy a segélypolitika végrehajtásáért a HUN-IDA Kht. felel a Külügyminisztériummal kötött szerződés értelmében, s hogy „a HUN-IDA megfelelően teljesítette szerződéses kötelezettségeit és eredményesen működött közre a projektek szakmai pénzügyi előkészítésében, a pályázatok összeállításában, a partnerországokból érkező szakmai delegációk képzési programjainak szervezésében, s kezdő lépéseket tett a projektek monitoringjára és értékelése”. Sajnos a fentiekre vonatkozó konkrét kérdéseinkre nem kaptunk választ, mondván, hogy azok üzleti titkot képeznek a KüM-mel kötött szerződés értelmében.”
Nem tudom másnak vélni ezt, mint az említett intézmény felé tett rosszindulatú fricskának. Az egész tanulmányban csak egyetlen civil szervezet van megemlítve negatív környezetbe helyezve, a HUN-IDA. Gondolom, hogy itt a konkrét kérdések alatt pénzügyi kérdéseket kell érteni. A HUN-IDA és a többi szervezet által végrehajtott projektek összege itt megtalálható. Később a 12 pontban pedig már teljesen egyértelműen kijelenti, hogy „az üzleti titkot nem képező adatok teljes transzparenciája– egy NEFE-adattár és dokumentációs központ létrehozása”.

4.7. Projektmonitoring

„Le kell számolni azzal a kényszerképzettel, hogy csak a nagy és drága projektek lehetnek hatékonyak. Különösen egy kis és erőforrásszegény ország esetében fontos, hogy bizonyítani tudjuk, hogy a célirányos, tudástranszferen alapuló projektek kis értékük ellenére is lehetnek hatékonyak és jelentős fejlesztési hatással járhatnak.”

Ebben én nem lennék annyira biztos, és tényleg nagyon fontos a bizonyítás. Nagyon gyakran a segélyezés hatékonyatlanságának pont a segélyek proliferációja, szétaprózódása, vagy szétbombázása az oka. Vagyis, a túl sok donor és segélyprogram túl sok lehet a befogadó ország számára. A segély proliferáció több formában is kárt tud okozni a segítség hatásosságában. Újabb keletű tanulmányok jelzik, hogy a segélyek proliferációja növelheti a lebonyolítás költségeit és leértékelhetik a segély valóságos összegét. A segély proliferáció előidézheti a donorok belföldi erőforrásokért (rendszeres kiadások, valutaárfolyam) dúló versenyét is.

5. Összefoglalás helyett: az aid watch munkacsoport 12 pontja

1. szabad hozzáférés a publikus NEFE-adatokhoz, -statisztikákhoz, -jelentésekhez, beszámolókhoz, -projektértékelésekhez;
2. az üzleti titkot nem képező adatok teljes transzparenciája– egy NEFE-adattár és dokumentációs központ létrehozása;
3. a NEFE jogszabályi hátterének megalkotása az összes érdekelt/érintett bevonásával,
4. a magyar NEFE-összeg legyen kiszámítható, s pontosmenetrend készüljön a 0,17, illetve a 0,33 százalékos oda/gni célkitűzés teljesítéséhez; az oda egy bizonyos százalékát fordítsák hazai NEFE oktatásra;
5. beszámoltathatóság a magyar NEFE végrehajtásáról és elszámoltathatóság a NEFE elköltésérôl; egységes rendszerben készült, egymással összehasonlítható éves beszámolók készítése;
6. a bilaterális oda részarányának emelése;
7. az afrikai és a legkevésbé fejlett országok mint recipiensek, illetve a szegények preferálása;
8. a Millenniumi Fejlesztési Célkitűzések (mindenekelőtt a szegénységcsökkentés) megvalósítását közvetlenül szolgáló szektorok (mezőgazdaság, egészségügy, oktatás), illetve az ún. Basic Social Services támogatásának preferálása;
9. a segélyt infláló tételek (adósság elengedés, menekültek költségei) nem segélyként való nyilvántartása/elszámolása;
10. a tényleges (genuine) segély mennyiségének kiszámítható emelése és minőségének javítása;
11. a segélyhatékonyság mérése és növelése;
12. a projektek monitorozása, ex ante és ex post értékelése, hatásvizsgálat végzése, különös tekintettel a környezeti hatásra, valamint visszacsatolás (feedback) készítése.

Habár most elsősorban az általam gondolt hiányosságokat írtam le, de ez azért ilyen kevés, mert a dolgozat többségével egyet értek. Jó lenne, ha minden évben készülne ilyen jelentés, és a készítése közben a civilek tanulnának belőle, olvasás után pedig a Külügyminisztérium. Persze a megfelelő kritikai gondolkodás eszközeivel élve.

A kiadvány külalakjában is nagyon jó, modern, európai. Vannak benne hivatkozások, és magyar szerzők munkáit felhasználták.

Civil? Nem-civil?

Ez a civil, nem civil kérdés néhol komoly fejtörést okoz a hazai körökben. Ez egyetlen helyen csúcsosodik ki, mégpedig ott, ahol katonák és nem katonák egyaránt dolgoznak: Afganisztánban. Erről már írtam korábban is, de a magyar tartományi újjáépítő csoport Afganisztánban című október 12.-i konferencián megint előkerült.

A programból kiderül, hogy az előadók között katonák, ex-katonák és minisztériumok képviselői voltak. A civilek is képviseltetve voltak ugyan, viszont, hogy nem volt ott senki a Baghlanban dolgozó két NGO képviseletében, azt nem teljesen értem.

Azt hiszem több dolgot kell megkülönböztetnünk egymástól. Léteznek civil programok, amelyeket nem civilek végeznek, ugyanakkor vannak civil szervezetek, amelyek (remélhetően) csak civil programokat hajtanak végre.

A nemzetközi gyakorlatban a segélyezés területén megkülönböztetünk governmental, tehát állami végrehajtásút (amelyek lehetnek civil programok, tehát a civil lakosság felé irányulóak), és non-governmental, azaz nem-kormányzati, a magyar köztudatban civil végrehajtásút. Zárójelben jegyzem meg, hogy a civil szervezetek sokszor állami pénzekből valósítanak meg programokat, de attól még civil szervezetek maradnak, és nem fognak katonai programokat végrehajtani. Úgy tűnik, hogy a katonaság fejében két kategória létezik: a katonai és a civil, és ez utóbbiba tartoznak a minisztériumok is.

Namármost, Afganisztánban jelen vannak a minisztériumok (a HM a PRT képviseletében) és két civil szervezet. Mindannyian az állam pénzét költik (de más forrásból), egymás mellett dolgoznak, ugyanazért a célért (Baghlan tartomány fejlesztése), de mást csinálnak. Tehát szerintem sem a HM, sem az FVM, sem a RM nem civil, hanem állam. Ezt egyébként jól mutatja a kinti berendezkedésük is: míg az állam szereplői a PRT táborban tartózkodnak, addig a civilek kint a lakosság között. Ez nem csak a függetlenségüket és a szabadabb mozgást biztosítja nekik, hanem (és ez már sokszor elhangzott) a biztonságukat is. Afganisztánban egyelőre a fegyveres szervezetek a kormányellenes erők célpontjai, és nem a civilek (legalábbis északon), tehát abban a pillanatban, hogy túl sok asszociációs felület keletkezik a katonák és a civilek között, az utóbbiak is veszélybe kerülnek. Szabó ezredes úr fájlalta, hogy a MÖS tábláira nincs kirakva a PRT neve. Nekem úgy tűnik, hogy a PRT tábláira sincs kirakva a MÖS vagy a BSZ neve. De miért is lenne, amikor vagy az egyik, vagy a másik végezte el a feladatot, nem beszélve a fent említett „asszociációs” veszélyről. Persze nem ártana tiszta vizet önteni a pohárba, és nyilvánosan is világossá tenni, hogy az NGO-k a magyar állam pénzén fejlesztenek, vagy a magyar PRT pénzén. Szerintem egyértelmű.

Felmerült az is, hogy az NGO-k nem reklámozzák eléggé, hogy „magyar” pénzből mennek a dolgok (mivel nincs kiírva a PRT szó, csak a zászló, meg a „magyar kormány pénzéből” stb.). Szerintem ez éppen eléggé nyilvánvalóvá teszi, hogy magyarok és magyar pénzből dolgoznak. Ráadásul sem a civilek, sem az afgánok nem némák, amikor készül egy program a magyarok gondolom hangsúlyozzák, hogy ők honnan jöttek, az afgánok pedig biztosan tovább adják egymásnak a hírt. (Megjegyzem, ez még nem jelenti azt, hogy Baghlanban az afgánok tudnák is, hogy mi fán terem Magyarország. Tudom javasolni egy kis kulturális ismertető program levezénylését Pol-e Khumriban.) Ebből is látszik, hogy a katonák mennyire nem ismerik a NGO-k gondolkodását. Egy fegyvertelen NGO-nak ugyanis egyetlen dolog jelent védelmet, a reklám. Természetes hát, hogy a MÖS, vagy a BSZ mindent meg fog tenni, hogy mindenki tudja, hogy ők magyar pénzből dolgoznak, minél többen tudják Baghlanban, annál nagyobb a biztonság, ugyanis csak a helyiek jóváhagyása mellett tudnak működni. A PRT-t valszeg azért nem rakják ki, mert 1. nem akarják a katonákkal asszociáltatni magukat, 2. könnyen lehet, hogy a katonák és a magyar PRT már nem lesz sehol, mikor a MÖS és a BSZ még mindig ott fog fejleszteni.

A katonák közül nem tudom ki találkozott Afganisztán előtt NGO-kkal, sőt kinek kellett „hadműveleti területen” együtt dolgozniuk velük? Szerintem senkinek. Ezért számukra a civil szervezetekről alkotott képet a MÖS és a BSZ jeleníti meg, azok minden gondjával. A konferencián pl. mindenki úgy beszélt, mintha csak ez a két szervezet lenne jelen Baghlanban, holott állítólag kb. 30 van, akikből értelemszerűen 28 nem magyar. Gyanítom, hogy azok is mindenféle katonai biztosítás nélkül végzik a dolgukat. Lehet, hogy a katonai gondolkodás nem tudja elképzelni, hogy háború sújtotta országokban, vagy poszt-háborús országokban folyhat segélyezés katonai jelenlét nélkül. Hogy Afganisztánban a polgárháború és a tálibok alatt is voltak civilek.

Felvetődött még, a civil szervezetek a rendelkezésükből álló pénzből saját magukra is költenek, az irodájuk fenntartására és biztonságuk kiépítésére. Az az igazság, hogy ez a nemzetközi gyakorlat. Az államoknak számolniuk kell ezzel, és a végrehajtóknak pedig így kell tudniuk kialakítani egy programot. Lehet, hogy egy program arról szól, hogy építsünk iskolát, de ehhez nem csak téglára, habarcsra és kőművesre van szükség, hanem valakire, aki felügyeli (fizetés, iroda, közlekedés, élelmiszer, stb.), szállításra (teherautó bérlés, sofőr, benzin, stb.), és sorolhatnám. Ezért is van többek közt önrész, méghozzá elég magas (13-15 %). A magyar PRT minden költségét az állam állja, nincs szüksége önrészre, ráadásul külön van forrása az önfenntartásra és az általuk végrehajtott programokra. Hogy egy párhuzamot vonjak: Irakból sorra vonulnak ki a szervezetek, mert nem éri meg nekik. Nem csak a veszély miatt, hanem mert a rendelkezésükre álló összegből arányaiban túl sokat kell költeniük a védelemre. Túl sokba kerültek a munkatársak (akik ilyen helyre csak iszonyatos fizetésért hajlandóak menni), a fegyveres testőrség, a páncélozott gépkocsik és teherautók, az irodák körbevevése HESCO bástyákkal, stb.

Valaki szóba hozta, hogy kellenének védelmi feladatokat ellátó cégek is Afganisztánba. Nem tudom, hogy minek, amikor a PRT munkáit maguk a katonák védik, és különben is, helyiekkel dolgoztatnak, akik mellett egyébként sem állnak őrt a katonák. A minisztériumok munkatársait is a katonák védik, tudtommal szigorú szabályokhoz kötve őket. Arról pedig, hogy a civileknek kell-e fegyveres védelem, a legjobb lenne őket megkérdezni. De, hacsak nem állami cégekről lenne szó (és tudtommal az államnak csak két fegyveres szervezete van), akkor ezeket a költségeket az adott projekt teljes bekerüléséből kell levonni, sőt: később viszont ezt a DAC felé az állam már nem tudja elszámolni, mint fejlesztésre költött összeg.

Elhangzott még egy burkolt vád is a két kint dolgozó civil szervezet ellen, ti. hogy térítenek. A magyar segélyezés két legnagyobb civil szervezete valóban vallási intézmény. Én sem tartom szerencsésnek, ha az állami segélyezést egyházi szervezetek végzik (és ez akkor sem változik, ha a MÖSZ, MÖS-re változtatja a nevét), és ez a kérdéskör megérne egy hosszabb bejegyzést ide, lehet, hogy egyszer megteszem. De azt konkrétan tudom, hogy sem az Ökumenikus Segélyszervezet, sem a Baptista Szeretetszolgálat kinti munkatársai nem végeznek ilyen akciót. Nem csak azért mert tudtommal egyikük sem vallja magát különösképpen a jézusi útmutatás követőjének (amihez egyébként senkinek nincs semmi köze), hanem azért sem, mert mindegyikük jártas a terepen, és tudják, hogy ez ott mit jelentene. Ezt egyébként Venczel Zoltán, a Baptista Szeretetszolgálat kinti képviselője egy interjúban szerintem nagyon érthetően össze is foglalta.

Újra

Egy kicsit elmaradtam, aminek számos okait nem részletezném. De lassan visszaszállingózom.

Kezdésnek mindjárt az interneten talált Belényi Dániel jólesően őrült utazó és gondolkodó blogja, amelyben elég körültekintően írja le a UNODC 2007-es afganisztáni ópiumhelyzetre vonatkozó jelentését. Jó olvasmány mind a blog, mind pedig a jelentés, és segíthet megérteni bizonyos fejlesztésekkel kapcsolatos alapvető kérdéseket Afganisztánban.

Kérek még infót!

Előző írásomra érkezett egy megjegyzés, amit köszönök. Ugyanakkor kérek szépen még infót az anonimusz hozzászólótól, mert érdekel a téma, és szeretném tudni, hogy mik a program hátulütői. Úgyhogy ha valami cikk, tanulmány vagy bármi ilyesmi létezik a témáról, akkor kérek szépen elérhetőségeket hozzájuk.